1. Kezeslábas

 

 - Én ezt biztos nem fogom felvenni! – tiltakoztam a világ legrondább ruhája ellen, már amennyire ez anyámnál lehetséges. Mindig az volt amit ő akart, ennek itt és most véget kellet vetnem. – Úgy nézek ki benne mint egy bohóc, és egyébként is más terveim vannak minthogy a béna évnyitó bálra menjek.

- Sasha! Már megmondtam ezerszer, hogy nem mehetsz el arra a koncertre! És a barátaid is rossz hatással vannak rád! Az lesz amit én mondok! Mész a bálra és kész! Nem tűröm tovább, hogy otthon gubbassz a négy fal között!

- Azt nálam szórakozásnak hívják! – kiáltottam a kelleténél egy kicsit hangosabban. Gyorsan vissza rohantam a próba fülkébe, letéptem magamról a „kezes lábast” aztán vissza húztam a saját ruháimat, s így végre újra a megszokott Sasha nézett vissza a tükörből nem pedig az a másik undorító virágmintás.

- Kész vagy már? – kiáltott be anya mire én megforgattam a szemeimet. Ha vele él az ember egy nyugodt perce sem lehet az biztos!

- Próbálok sietni… Már át is öltöztem csak az övemmel babrálok. – motyogtam miközben felhúztam a fekete bakancsomat s elhúztam a függönyt. – Kész vagyok!

- Remek, ez rekordidő, csak tíz perc volt. – erre a mondatra elmosolyodtam.

- Csak nézd meg a ruhát rájössz miért. – mondtam aztán előre szaladtam a pénztárhoz, s már hallottam is anya mérgesen trappoló lépteit a kopogó magas sarkújában.

- Ez még is mire volt jó? Most fizetheted ki a ruhát a zsebpénzedből! – felelte nem túl sok érzéssel aztán a kezembe nyomta a szétszakadt ruhát.

- Én Nem-fi-ze-tem-ki! – tagoltam a mondatod ingerülten miközben anya egy kisebb pofont kevert le nekem.

- Akkor?

- Ez a te felelőséged! Ha nem akarod ezt az izét…- mutatok rá a ruhára. – Akkor ez nem történik meg!

- Kifizetem, de három hét szobafogság! Csak iskolába mehetsz onnan pedig egyenesen haza értetted? – suttogta a képembe, mert már így is mindenki minket nézett.

- Igen. – Adtam meg magamat majd a károkat kifizetve kisétáltunk az üzletből.

- Ha hazaértünk, szeretném hogyha rendesen viselkednél Timmel. És ezt a vörös hajat is át kell beszéljük, mert nem tetszik nekem. Túl hogy is mondjam… Kihívó!

- Először is nem fogom a te férjed talpát nyalni a második, hogy a hajam úgy marad ahogy van, nem nyúlhatsz hozzá.

Az út hátralévő része csendesen telt. Az anya „beidomítás” megkezdődött, már nem szólt vissza mikor én adtam ki az utasításokat, és ezt sikernek könyveltem el. Mikor haza értünk Tim szokásosan egy hosszú csókot nyomott anya szájára aztán neki láttunk az ebédnek. Volt az asztalon minden féle kaja, a karfiol levestől kezdve a vaníliás pudingig minden. Hát igen, anya mindig is tudta, hogyan kell jó férjet választani. Az előző egy utazási iroda tulajdonosa volt, az azt megelőző pedig profi operatőr, egyszóval mindegyik egytől egyik dús gazdag.

- Sasha. – kezdte a mondatod Tim rekedtes mély hangjával, én már felkészültem a legrosszabbra. – Anyáddal szeretnénk, hogy elmenj egy katolikus bentlakásos iskolába.

Na bumm… Erre azért nem számítottam. Én és a katolikus iskola ki van zárva. Kiskorom óta imádtam a horror filmeket, és a  halloweent, ráadásúl már loptam is és ENGEM arra kérnek, hogy menjek el egy szentfazék iskolába? Ki van csukva.

- Nem. Nem megyek.

Már kezdett derengeni, hogy anya miért volt ma olyan elnéző. Ez a sulis ötlet biztosan Tim ötlete volt.

- Nem kérdés volt! – kiállt anya hangosabban aztán megragadtam a teáscsészét amibe még forrón gőzölgött a tea és anyára borítom.

- Azt mondtam nem megyek!

Szóval biztosan a hajfestést is ezért említette. Anyának hirtelen könnybe lábadt a szeme s előadja a mártírt. Ezt kiskoromban is bevetette, az akkori férje vállára dőlt Tylerére és zokogni kezdett úgy beszélt mintha én ott sem lennék, s azt mondta, hogy „Miért pont velem történik ez” vagy, hogy „Ó istenem ez a lány a sírba visz engem, miatta van gyomor idegem”. De most nem vettem be mint akkor mikor kicsi és sebezhető voltam.

- Nem megyek ebből a házból sehova, csak ha majd a következő férjedhez költözünk, vagy ha tízen nyolc leszek és végre elhúzhatok innen.

- Elég volt! – kiállt fel Tim s az asztalra csap. – Mi csak jót akarunk neked, szeretnénk megtanítani arra, hogy nem mindig az van amit te akarsz! Most ez a jelenlegi állapot ezen nem tudsz változtatni, én mindent eltűrök neked de azt, hogy anyádat sértegesd azt nem! Nem látod? Ha így folytatod gyomor rákot kap a sok idegeskedéstől. Szégyen vagy, és szégyenek a barátaid is, most pedig takarodj a házamból! Ma éjjel nem látlak szívesen.

Ezek a szavak mintha gyomorszájon vágtak volna. Még sosem mondott ilyet nekem senki sem. Anya még mindig zokogott s látszólak meg sem fordult a fejében, hogy ma éjjel egy híd alatt fogok éjszakázni, ha most nem ál ki mellettem, de nem tette csak sírt és sírt míg fel nem kaptam a táskámat az előszobából. Felhúztam a fekete bőrkabátomat s már neki is vágtam az éjszakának.

Az egyetlen hely ami valóban szóba jöhetett az Sarah a legjobb barátnőm háza, de oda most nem mehettem mert épp nyaraltak valahol Európában, így hát kerestem egy sötétebb sikátort nem messze az „otthonomtól”. Gyorsan levetettem magamat az egyik sarkába, s a telefonom után kezdtem el kutatni a táskámba mikor zörgést hallottam. Már annyi horrort és thrillert láttam, hogy semmi jóra nem számítottam. A filmekben általában ilyenkor a főhős a zaj irányába indul, és aztán az a valami vagy jobbik esetben valaki elkapja aztán megöli, pedig a nézők mondták, hogy ne menjen oda. Én nem akartam így járni, ezért inkább össze kuporodtam a sarokba remélve, hogy csak a szél játszott valamelyik nejlon szatyorral, de ez nem így volt. A zaj nem halkult sőt egyre jobban hangosodott aztán valamiféle csoszogásba alakult át és végül sírásba torzult. Percekig csak hallgattam a zokogást, aztán elhatároztam, hogy megnézem ki az. Remegő lábakkal megindultam a hang irányába, de nem tudtam eldönteni, hogy most inkább elszaladjak vagy maradjak, de végül is a kíváncsiságom felülmúlta a félelmemet. Már mit veszíthetek, csak nyerhetek. Nincs családom, nincs otthonom tulajdonképpen semmim sincsen. A jegyeim is pocsékak nem hiszem, hogy bármilyen egyetemre vagy főiskolára felvennének, tehát jövőm sincsen, nyerni viszont nyerhetek egy új alvótársat, így hát folytattam utamat a teljes sötétség felé. Mikor oda értem egy lány kuporgott a sarokba, arca tiszta piszok, szőke hosszú haja is ide oda ágaskodott. Egy pillanatig haboztam, hogy most mit kéne mondanom neki de végül is dűlőre jutottam.

- Szia… Öm… Sasha vagyok… - kocogtattam meg az ismeretlen lány vállát mire ő még jobban sírni kezdett, talán mégsem volt jó ötlet megszólítani…?

- Én.. Ha… Ha… Hally v… vagyok. – mondta szipogva miközben letörölte a könnyeit.

- Megkérdezhetem, hogy miért sírsz? – ültem le mellé óvatosan.

- Nem tudom, ho… Hol vagyok.

- Én meg tudom neked mondani! Minnesotában vagy!

- N… Nem úgy értem… Hanem, hogy… - akadt meg a lány majd újabb síró görcsöt kapott. Nem voltam túl jó a vigasztalásban, azzal teljesen tisztában vagyok, hogy hogyan kell hisztit rendezni de a lecsillapításáról semmit sem tudtam. – Há… Hányat írunk?

Erre a kérdésre nevetőrohamba törtem ki. Olyat kérdeztek már tőlem, hogy hányadika van ma vagy, hogy milyen hónap na de, hogy hányat írunk? – tettem fel magamnak a kérdést miközben végigmértem a lány ruháját. Milyen különös… Olyasmit hordott mint amilyet a középkorban viseltek a nők. Elgondolkodtam.

- Kettőezer tizenkettőt, hajszál pontosan.

Az ismeretlen lány arca ijedséget tükrözött, abba hagyta a sírást majd felém fordult.

- Valami nem stimmel. Ez nem lehetséges… Vagy talán még is…?

- Meg tudhatnám miről beszélsz?

- Te és én ugyan azok vagyunk, mi egyek vagyunk már értem! – nevetett fel könnyedén a nemrég Halleyként bemutatkozott lány. Jó neki, hogy érti mit zagyvál, de nekem fogalmam sem volt az egészről egészen addig míg el nem magyarázta.