4. Esti séta

Kétségbeesés. Rémület. Ijedség. Ezek az érzések számomra mindig is csak egyszerű üres szavak voltak. Rettenetes hányingerem volt, és ezen az sem javított, hogy Hally ide-oda ringatózott az ágyamon. Neki könnyű, hiszen nem ő fog eltűnni a világból. Hirtelen olyan aprónak és jelentéktelennek éreztem magamat mint még soha.

- Nem akarod abba hagyni a pattogást? – förmedtem rá idegesen mire feltápászkodott az ágyról aztán beszédre nyitotta a száját.

- Nézd, szerintem itt kéne maradnunk. Anyukádék nem fognak egyhamar hazajönni…

- Menj innen. – suttogtam ingerülten.

- Tessék?

- Menj már ki! gyerünk! Szedd a lábad…

- Nem értem mit akarsz ezzel de…

- Tűnj el a szobámból. Most! Egyedül akarok lenni.

Hally rémülten kisántikált az ajtón én pedig becsaptam utána. A kezeim remegni kezdtek aztán sírásba kezdtem. Már olyan rég sírtam, legalább egy éve egyetlenegy könnycseppet sem hullattam. Megfogtam a széket aztán a falnak vágtam, s végül belerúgtam a szekrényembe de nagy hiba volt,mert a lábam sajogni kezdett. Felkaptam a gyertyás tasakot a kezembe aztán leszaladtam a lépcsőn egyenesen a konyhába, de akkor hangokat hallottam. Az ebédlő asztalnál Hally ült aki épp a bátyámmal beszélgetett. Megtorpantam aztán hallgatózni kezdtem.

- Ne is figyelj rá régebben is voltak dührohamai… Legalábbis anyám mesélte… - veregette meg az éppen szipogó Hally hátát Matt. – És erre laksz?

- Ami azt illeti…

Nem tudták befejezni a mondatot mert közbe lépte. Nem akartam, hogy Hally kitálaljon neki. Még csak az hiányozna, hogy bevigyen a lehető legközelebbi intézetbe.

- Szerintem nem kéne faggatnod Hallyt ilyen személyes kérdésekkel, hagyd őt békén.

- Ugyan hugi, nem beszélgethetek a barátnőddel? – kérdezte megjátszott ártatlansággal Travis. Tudtam, hogy direkt csinálja, mert imádott provokálni másokat.

- Gyere Hally menjünk. –indultam el az ajtó felé határozottan., de mielőtt elindulhattunk volna fogtam egy másik szatyrot aztán belepakoltam néhány kaját a hűtőből, kezemben a gyertyákkal, ruhákkal és az étellel otthagytuk Mattat a hatalmas üres házban egyedül.

Reggel én keltem fel elsőként, Hally még aludt de nem sokáig ugyanis fel kellett, hogy ébresszem a munka miatt, mindenképpen el kellet menjünk dolgozni hiszen nem rúghattak ki minket az első napon. Óvatosan megveregettem a vállát erre ő álmosan kinyitotta a szemét és rám nézett.

- Miért keltettél fel?

- Mennünk kell dolgozni.

- Rendben…

Kínos csend állt be,nem tudtam mit is kéne mondanom pontosan ugyanis ritkán szoktam bocsánatot kérni, mert általában nehezen látom be a hibáimat, de ez esetben biztos voltam benne,hogy Hally a hibás. Nem kellett volna olyan akaratosnak lennie, így hát az út a szendvicsbárig csendesen telt és feszülten. Mikor oda értünk belöktem az ajtót, aztán a pulthoz siettünk.

- Már ne is haragudj de nem akarsz valamit mondani? – kérdezte Hally fennhangon, miközben az egyen pólónkat kerestem.

- Miért is?

- Mert tegnap olyan bunkó módon bántál velem?

- Már ne is haragudj de te neked volt az a megszállottságod, hogy költözzünk haza! Nem kellett volna úgy akaratoskodnod.

- Próbáltam segíteni neked mert én úgy láttam jónak, hogy hazamegyünk, de igazad van Matt  is mesélt a dühkitöréseidről nem akarom, hogy még egy rád jöjjön szóval ha megbocsájtasz én most megyek dolgozni. – mondta lesajnálóan aztán kikapta a kezemből a pólóját magára kapta s odasétált az egyik asztalhoz ahol két nő ücsörgött a pincérre várva.

Mi a francot mondhatott neki Matt… Lehet, hogy azt hiszi pszichológiai eset vagyok… Ki tudja még miket talált ki rólam az a hülye…

- Szia Sasha! – szakított ki a gondolatmenetemből Travis. – Mi történt? Láttam, hogy veszekedtetek…

- Semmi, oké? Semmi közöd hozzá. – mondta dühösen aztán bementem a konyhába, Travis pedig jött utánam.

- De most komolyan miért vagy ilyen harapós?

Rendkívül idegesítőnek találtam Travist, szendvicskészítés közben is állandóan viccelődött, nem értette, hogy most nem kérek belőle, a második legrosszabb dolog ami a nap folyamán történt, hogy állandóan belemászott az aurámba.

- Akkor mi lesz az estével? Mert ahogyan észre vettem nincs túl jó kedved el is halaszthatjuk ha gondolod…

Ki akartam mondani, hogy végre észrevetted! De inkább nem mondtam semmit, nem akartam magamra haragítani még a végén kirúgna plusz valamivel el kellett tereljem a gondolataimat Hallyről és a bátyámról meg arról, hogy el fogok tűnni.

- Tudod mit? Nem. Elmegyek szívesen. Ha akarod indulhatunk is. – erőltettem mosolyt az arcomra mire ő viszonozta. Gyorsan rendet varázsoltunk a konyhapulton aztán vissza öltöztem az eredeti ruhámba s végül odamentem Hallyhez elköszönni.

- Én elmentem majd „otthon” találkozunk. – mutattam idézőjelet az ujjaimmal az otthon szónál aztán Travissel elindultunk a mozi felé.

- Szóval milyen filmet nézzünk? – kérdezte vidáman miközben elhaladtunk egy éppen összepakoló zöldséges stand mellett. – Valami drámát? Vagy vígjátékot… Esetleg romantikust?

- Horrort. Horrort nézünk. – sokkal jobban hangzott kijelentésnek mind javaslatnak.

Travis megmagyarázhatatlanul furcsa képet vágott.

- Hát jó… Ha azt szeretnél nézni..

- Bírod őket nem?

- Persze szeretem őket…

- Nem úgy értem, hanem, hogy bírod-e őket nézni?

- Ja, hogy úgy! ja persze… Simán én? Miért is ne? Gyakran szoktam horrort nézni…

Felvontam a szemöldökömet. Már akkor tudtam, hogy hazudik és a megérzésem igaznak bizonyult ugyanis többször sikított mint a főszereplő csaj, volt olyan is mikor eltakarta a képet, a legtöbb jelenetet így is nézte végig, de a legröhejesebb az volt mikor akkorát ugrott a székében, hogy kiborult a kukoricája. Ennél a résznél ki is hajítottak minket a biztonsági őrök, de nem bántam mert megérte, sokkal jobb kedvem lett.

- Bocs, hogy berángattalak erre a filmre…

- Nem, én bocs, hogy nem tudtuk végig nézni.

- Úgy is mindenki meghalt volna benne, de egyébként nem haragszom ez most feldobta az estémet. – mosolyogtam gonoszan. Épp elindultunk haza felé mikor rájöttem, hogy még nem akarok vissza menni Hallyhez a sikátorba így hát ki kellett találjak valami ürügyet.

- Be kéne menjek valamelyik boltba, vásárolni néhány… P… Paradicsomot, nincs kedves elkísérni?

- De végül is elmehetek veled.

Mikor odaértünk a szupermarkethez az ajtó automatikusan kinyitódott,s mi besétáltunk rajta. Néhány percbe tartott csak míg megtaláltuk a zöldséges részleget, de akkor nekiütköztem valakinek. Egy férfi volt az, szemüveget viselt és már javában őszült a haja.

- Elnézést nem figyeltem… - dadogtam ijedten mikor a férfi megszólalt.. Travisre mutatott.

- Travis! Nem is tudtam,hogy van barátnőd! – mosolyodott el kedvesen, aztán bepakolt a kosarába néhány banánt. Travis ijedt képet vágott, mintha félt volna valamitől.

- Jó estét Dr. Growk.  Ő itt Sasha és nem a barátnőm csak… A barátom.

Óvatosan bólintottam, hogy helyeseljem valóban így van.

- Hát persze… Hatottak a gyógyszerek amiket felírtam? Mert többen mondták, hogy nem túl jó fajta…

- Igen persze hatottak, de most mi megyünk is viszlát. – vágta rá Travis aztán a hátamat egy kicsit meglökte, hogy gyorsabban menjek.

- Rendben akkor sziasztok… Holnap várlak.

Nem tudtam mire véljem a történteket, ki lehetett ez a férfi? Mert, hogy Travis nem mesélt róla az biztos, bár igaz alig ismertük egymást.

- Ez meg ki volt?

- Senki aki számítana… - mondta aztán gyorsan elvett egy doboz paradicsomot s elindultunk a pénztár felé fizetni. A futószalagra kapkodva felpakoltuk a paradicsomokat. Mikor kiértünk a levegőre végre szóhoz jutottam.

- Jó, rendben így sosem fogjuk megismerni egymást, ha nem mondasz el semmit sem.

- Miért mit nem mondtam el?

- Hát például tegnap is mikor a szendvicseket csináltuk kérdeztem valamit és nem válaszoltál aztán most sem…

- Jó kérdezhetsz bármit válaszolok rá.

- Ki volt ez a férfi?

- Kivéve ezt.

- Miért van nevelőapád?

- És ezt…

- Látod erről beszélek! – csattantam fel idegesen.

- Akkor most én jövök. Min veszekedtetek reggel Hallyvel?

- Azt… Nem mondhatom el!

- Látod erről beszélek! – utánozta a hangomat gúnyosan.

Más volt a helyzet, nem mondhattam el neki az igazat mert biztosra vettem, hogy úgysem hinne nekem ezért inkább meg sem szólaltam. Ki kellett találnom valami hazugságot.

- Ha válaszolok akkor te is fogsz?

- Igen.

- Oké, szóval azért vesztünk össze mert ő azt akarta, hogy haza menjünk én meg nem akartam ennyi. - végül is nem hazudtam neki csak a gyertyákat kihagytam belőle.  – Most te jössz. Ki volt ez az ember?

- Dr. Growk. A… Házi orvosom, tudod volt egy kis náthám és a gyógyszerekről kérdezett amit amit… Fel írt nekem. – dadogta akadozva. Valami nem stimmelt tudtam, hogy hazudik de inkább nem mentem bele ha ennyire nem akarta elmondani akkor biztos jó oka volt rá, így hát annyiba hagytam az egészet, nem kell a válasza majd kiderítem én magam.

- Hát jó, ezt nem akartad elmondani?

- Igen mert… Féltem, hogy megfertőzlek ezzel...

- Mármint mivel? – kérdeztem meglepetten aztán nem maradt már időm megkérdezni csak annyi, hogy visszacsókoljak.

3. Nyitva

Túl a harmadik éjszakán. Milyen furcsa ezt kimondani! Lassan megpróbáltam felülni a hideg betonról, reménykedve, hogy Hally még nem ébredt fel és nekem nem lesz hátfájásom de tévedtem. Hally az anyám által adott lakáskulccsal játszadozott miközben én próbáltam eldönteni, hogy mérges legyek e vagy inkább sértődött azért mert turkált a táskámban.

- Ez micsoda? – kérdezte tőlem felvont szemöldökkel.

- Te turkáltál a táskámban?

- Én kérdeztem előbb. Mi csoda ez?

- A lakásunk kulcsa…

- És honnan van?

- Hát… Otthonról hoztam.

- Hazudsz. Komolyan kérdeztem. – beledugta a kulcskarikába az ujját aztán pörgetni kezdte.

- Rendben akkor elmondom. Anyám küldött egy levelet, hogy haza mehetek, és van pénz is ők elmentek otthonról…

- Nekem erről mikor akartál szólni? És ezért éjszakázunk egy hideg sikátorba?

- Én nem fogok haza menni az biztos! Hát nem érted? A levélben egy bocsánatkérést sem írt! Kdobott otthonról erre meg haza hív pénzzel? Nem én ebből nem kérek.

- Figyelj nem tudom neked mi bajod van nem kell így felfognod az egészet. Lehet, hogy pont úgy érez mint te. Nem akar bocsánatot kérni de bűntudata van, és ezzel próbál kiengesztelni nem gondolod? – mondta Hally aztán a kulcsot az ölembe dobta.

- Nem nem gondolom és nem fogok haza menni míg bocsánatot nem kér!

- De ez nem csak a te döntésed, most már nem egyedül vagy és én viszont azt akarom, hogy menjünk!

Miért mondja meg, hogy mit csináljak? Semmi köze hozzá itt én parancsolok nem pedig ő!

- Ha ezen a héten nem találunk alvó helyet akkor vissza megyünk rendben?

- Rendben. Hány nap van még vissza?

- Ma szerda van!

- Akkor nincs olyan sok.

- El kéne menjünk ma megnézni azt a bárt.

- És az iskola?

- Egy két napot kihagyhatok nem fog feltűnni senkinek…

- Rendben. – bólintott Hally aztán össze szedtük magunkat és elindultunk megkeresni a bárt. Harminc perc múlva meg is találtuk. Egy régebbi szendvicsbár volt, az ajtó fölött egy óriás zöld  „Subway” felirattal  épp, hogy világított valamennyire. A kezemet a kilincsre szorítottam majd belöktem az ajtót. Még a zárva tábla volt kirakva mivel még ki sem nyitottak. Hally a kopogó magas sarkújában topogott utánam.

- Sziasztok! – köszönt nekünk Travis vidáman aztán beszaladt a pult mögé és előkotort két élénkzöld pamut felsőt és arra utasított minket, hogy hozzuk fel őket. Így is tettünk aztán újabb parancsokat kezdett adni.

- Tehát, te vagy Hally te pedig Sasha… - mutatott ránk lelkesen aztán folytatta. – Egyenlőre ez a nap afféle próba idő tehát nem kaptok fizetést,  egyikőtök felveszi a rendelést a másik pedig elkészíti. Később cserélhettek is. És a fizetés miatt bocsi csak a nevelőapám nem egyezett bele, hátha rémesek lesztek. – hadarta le gyorsan, miután Travis bement a konyhába kettesben maradtunk Hallyvel.

- Jobb lesz, ha te veszed fel a rendelést.

- Értettem.

Kértem egy kis füzetet aztán odaadta Hallynek, é megfordítottuk a táblát. Nyitva.

- Nincs túl nagy forgalom nem igaz? – kérdezte Travis miközben kezeimmel a salátás tálat kutattam.

- Nem tudom nálatok mennyi számít soknak de ez elég gáz eddig…

Halványan elmosolyodott.

- Kösz az őszinteséget.

- Nincs mit.

- És hogyan is kerültetek ti ketten az utcára? Már ha nem titok…

Hirtelen eszembe jutatta anyát és azt a hülye Timet ezért aztán az uborkát úgy szeletelni kezdtem, hogy a tálcán nyomott hagyott.

- Le ne vágd az ujjad! – fogta le a kezeimet Travis.

- Tulajdonképpen anyám férje egy bunkó volt és kidobott a házból. Ennyi a lényege.

- Na persze és csak úgy ok nélkül nem?

- Hát… igen! El akartak küldeni abba a bentlakásos suliba én mg nem akartam menni, ezért történt minden.

- Értem.

- És neked, hogy, hogy nevelő apád van?

- Mert nem tudom hol vannak a szüleim. Kéne még sonka ide tudod adni a tálat? – terelte el a szót, én pedig jobbnak láttam nem erőltetni a témát.

A nap hátralévő része unalmasan telt, csak gépiesen gyártottam a szendvicseket, Hally pedig néha ügyetlenül ugyan de rendesen el tudta végezni a munkáját. Miután átöltöztünk épp el akartam köszönni Travistől meg a nevelőapjától mikor megállított.

- Azon gondolkodtam nem lenne-e kedved eljönni velem holnap este valahova.

Most komolyan elhívott randizni? Életem során már számtalanszor elhívtak de szinte egyikre sem mondtam igent. Gondoltam most kivételt teszek.

- Elmehetek…

- Oké, akkor munka után.

Útközben Hally alig fért a bőébe, állandóan a vendégekről áradozott meg, hogy milyen kedvesek és jóságosak, és, hogy a férfiak meg a nők mennyire egyenlően viselkednek egymással vagy mi, aztán egyszer csak témát váltott.

- Hogyan tudnék hazajutni? – kérdezte tőlem miközben elkezdett apró szemekben szállingózni a hó, egy pihe épp az orrom hegyére esett.

- Ha tudnám a választ már rég hazaküldtelek volna…

- Nagyon vicces vagy… Komolyan kérdeztem.  

- Nem tudom, talán ahogyan ide jutottál.

- Gyertyával? Nem hiszem, hogy van belőle még egy…

- Ha akarod kipróbálhatjuk az  enyémeket, mert mivel ma nem kaptunk semmi pénzt ezért valószínűleg vasárnap mehetünk anyámhoz.

- Mármint a te gyertyáidat?

- Igen én elraktam őket egy dobozba talán valahol ott van a szobámba…

- Nem is rossz ötlet.

- Akkor mire várunk?

- Hogy érted, hogy mire hát a vasárnapra!

- Ki van zárva. Most azonnal nézzük meg, hogy ott van e!

- Jó rendben úgy sincsenek otthon.

Miután a sikátorba értünk előkotortam a táskából a kulcsot aztán olyan gyorsan szaladtunk a régi otthonom felé. Az ablakokon nem szűrődött ki fény tehát nem volt bent senki. A kezeim remegteg mikor a sötétben próbáltam beletalálni a kulcsot a zárba, de végűl sok próbálkozás után sikerrel jártam. Megkértem Hallyt, hogy várjon meg kint de nem engedelmeskedett, mikor kinyitottam az ajtót meleg fuvallat csapta meg az arcomat, a villanyok felkapcsolódtak, s egy fiú állt előttem, rövid fekete haja pont úgy festett mint régen az enyém volt, szakadt pizsamát viselt, és fáradtan hunyorogva takart a szemét a hirtelen fény miatt. A szívem gyorsan verni kezdett az ijedtségtől de aztán rájöttem ki az. Matt a bátyám.

- Te meg mi a francot keresel itt? – kérdeztem tőle dühösen mire ő a kezeit levette a szeméről és maga elé rakta védekezés képpen.

- Vissza jöttem. – mosolygott szinte már gúnyosan. – Anya mondta, hogy lehet haza fogsz jönni, de őszintén én kevés esélyt láttam rá  és tessék.

- Van képed visszajönni miután otthagytál minket?

- Látod milyen pofátlan vagyok… És ki a barátnőd? – mutatott a mellettem álló Hallyre aki ijedt képet vágott.

- Lényegtelen. És egyébként sem jöttem haza csak néhány cuccomat akartam elvinni.

- Na persze…

Elindultunk Matt felé de ő az utunkat állta.

- Szabad lesz? – löktem vállba erősen s arrébb állt.

A lépcsőn nagy nehezen felcaflattunk aztán mikor kinyitottam a szobámat örömmel láttam, hogy minden úgy van ahogyan hagytam.

- Ő a testvéred volt?

- Sajnos igen.

- Miért haragszol rá?

- Mert mikor szarban voltunk anyámmal ő lelépett külföldre érted?

Hally lesütötte szemeit aztán lehuppant az ágyamra. Kerestem egy szatyrot s beledobáltam a ruhásszekrényem felét, majd Hally kezébe dobtam egy tiszta pólót és nadrágot meg ráadtam egy fekete tornacipőt, amit sokkal kényelmesebbnek titulált mint a magas sarkút. Fél órányi keresés után végre ráakadtam a gyertyákra. Egy átlátszó zacskóba voltak belepasszírozva hét éves koromtól egészen  tizenhat éves koromig, a tartalmát az ágyamra öntöttem Hally mellé,  én is helyet foglaltam, a zsebemből kivettem az öngyújtómat. A kezembe vettem a hét éves gyertyát aztán épp vissza akartam emlékezni arra a szülinapomra de nem ugrott be semmi. Szó szerint semmi. Megpróbáltam előkotorni a fejemből az emlékeimet de nem találtam őket egyszerűen elvesztek.

- Hally! Nem emlékszem a hetedik születésnapomra! – magyaráztam neki ijedten.

- Nyugodj meg én sem!

- De ez más… A tizenharmadikra sem!

Könnyek gyűltek a szemembe, hirtelen hatalmas ürességet éreztem, aztán elkezdtem gondolkodni. Ha Hally eljött otthonról és a jövőbe utazott az azt jelenti, hogy nincs otthon tehát nem tud reinkarnálódni ami azt jelenti,hogy teljesen el fogok tűnni!

2. Fújd el a gyártyát!

- Szóval az egész azzal a gyertyával kezdődött. Szülinapom volt és mindenki számított rám. Anyám azzal a hülye esküvővel azzal a pökhendi Mr. Langdonnal aztán jött az apám aki azt mondta ne hozzak rá szégyent aztán meg ott volt a nagymamám is és áááá…. Kész káosz volt minden. – magyarázta Hally miközben én az egyik hajtincsemmel játszadoztam. Meg kell hagyni az ő élete kevésbé zűrös mint az enyém. – Majd bementem abba a boltba ahova a nagypapám járt be mindig az úgymond „szeretőjéhez” nem értettem mit szeretett abban a poros boltban ezért benéztem oda. A pultnál egy öreg ráncos arcú hölgy ált, gondolom ő volt a nagyapám titkos „szeretője” Aki nem is volt olyan titkos, de teljesen mindegy szóval a pultos megkérdezte miben segíthet.

- Csak magamnak szeretnék valami különlegeset. – mondtam megszeppenve aztán az idős hölgy odasétált az egyik magas polchoz és nagy nehezen leemelt egy öreg poros barna dobozt.

- Nem maga Mr. Hilt unokája egészen véletlenül akinek ma van a tizennyolcadik szülinapja?

- De én lennék…

Mikor ezt mondtam már tudtam, hogy valami nem stimmel, és akkor leemelte a doboz tetejét, amiben egy szál halványzöld törött gyertyát láttam.

- Neked adom, csak fújd el és kívánj valamit. – mosolygott rám bájosan mire én félénken meggyújtottam a gyertyát és megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom de azt mondta ingyen van eleinte nem értettem, hogy miért de most már világosabb ez az egész mint a nap! Szóval elfújtam a gyertyát aztán ott kavargott több ezer kívánság a fejemben, de ki kellet halásszak egyet a sok közül, ott volt az az ostoba vőlegény, az anyám az apám és még a nagymamám is túl sok volt a nyomás, nem bírtam tovább, már azt sem tudtam én kivagyok ezért kimondtam: - Bárcsak megtalálnám önmagamat- és tessék. Itt vagy te vagyis én élet nagyságban. Én nem így értettem… Én csak…

- Igen tudom milyen ez. Engem kilakoltattak otthonról, mert saját akaratomként akartam élni. De hát a szülők… Minek is vannak, másra nem jók csak, hogy megszüljenek…

- És most mi lesz? Úgy értem nincs hol laknunk!

- Munkát kell keressünk.

- Nem lenne egyszerűbb hazamenned és elnézést kérned a szüleidtől?... – ez az ötlet hirtelen nem is tűnt rossznak, elképzeltem ahogyan a meleg és tiszta otthonomban makulátlan evőeszközökkel eszem a vacsorámat ugyan ilyen tökéletes villákkal de nem tehettem ezt.

- Te megőrültél? Nem fogok megalázkodni! Még is miféle reinkarnáció vagy te? Ők dobtak ki otthonról és ÉN kérjek bocsánatot? KI VAN CSUKVA! – kiáltottam egy kicsit hangosabban mire Hally lesütötte szemeit.

- Te vagy az én reinkarnációm…- dünnyögte az orra alatt.

- Szóval kell pénz, ruha, kaja, pia, ami egyenlő azzal, hogy kell munka…

Még sosem dolgoztam, na jó egyszer Buggs büféjében de az valami rémálom volt.

- De… Én még csak tizennyolc vagyok… Hogy lehet ily módon munkát kapni?

- Hát ha nem beszélnél ilyen középkorúan akkor, akár jóban is lehetnénk.

- Udvariatlan vagy!

- Köszönöm… De most aludnunk kéne, reggel nekem még iskolába kéne mennem, neked pedig ruha kéne… Majd szerzek neked egyet holnap... Még egy darabig beszélgettünk Hallyvel aztán én mély álomba merültem. Néha felkeltem mert rettenetesen fázta, plusz nagyon kényelmetlen volt a hideg betonon aludni de még az is rátette egy lapáttal, hogy Hally nem aludt egy percet sem egész éjjel hol zokogott, hol pedig magában motyogott valamit arról, hogy, hogy fog haza jutni.

Mikor reggel lett sajgó fejjel ébredtem, a fenekemet pedig teljesen elültem. Zsibbadt lábakkal feltápászkodtam majd ébrezgetni kezdtem Hallyt aki nem rég aludt el.

- Hally! Ébredj reggel van! Suliba kell mennem! – rázogattam meg a vállát gyengéden de mikor láttam, hogy semmi eredménye nincsen kicsit erősebben megpofozgattam.

- Mi van?... – kérdezte két ásítás között. Halvány kék szemeit kinyitotta és belenézett az enyémbe. Most már minden kétségem elszállt ő én vagyok… Vagy én vagyok ő? ….

- S… Semmi csak nekem mennem kell ha nem megyek rájönnek, hogy megszöktem és haza kell mennem.

- Hova mész?

- Iskolába.

- Megyek én is! – kezdett el feltápászkodni a földről de én a vállánál fogva visszalöktem.

- Itt kel maradnod. Nincs rendes ruhád, és tiszta piszok vagy. Majd holnap. Most maradj itt ne menj sehova nemsokára jövök vissza! Ne csinálj semmi hülyeséget értetted?

- Aha… - bólintott álmosan majd visszaaludt.

Mikor beértem a suliba a mosdó felé vettem az irányt, gyorsan leöblítettem az arcomat majd a 202 tanterem felé vettem az irányt, de a portás megállított.

- Sasha Lastern? – kérdezte a portás nő rekedtes hangon.

- Igen? – hajoltam be a kicsi ablakon.

- Az anyja járt itt azt mondta, hogy adjam át ezt… - emelt fel egy iskolás táskát ami az enyém volt. – És ezt. – nyújtott át egy kissé szakadt levelet. Mikor átvettem a csomagokat elköszöntem aztán folytattam utamat a tanterem felé, s mikor beértem leültem az első padba ahol egy árva lélek sem tartózkodott, aztán kibontottam a levelet. Anyám kézírása volt az.

„ Sasha drágám!

Csak azt szerettem volna mondani, hogy Tim és én úgy döntöttünk, elutazunk egy darabig, ezért a ház kulcsát a táskád első zsebébe rejtettem. Tudom, hogy most haragszol, de mi csak jót szeretnénk neked. Ha haza szeretnél menni csak nyugodtan amit az imént is említettem a kulcs nálad van a ház teljesen üres és néhány dollárt a konyhapulton hagytam. Amennyiben nem akarsz hazajönni tisztelem a döntésedet és békén hagylak, de a mi ajtónk tudd, hogy nyitva ál előtted!”

A levelet rögtön össze gyűrtem és a legközelebbi kukába kihajítottam. Így akar kiengesztelni? Egy rohadt darab bocsánatkérést sem írt bele a levélbe! Miféle anya az ilyen. Kiküld az utcára aztán meg visszahív egy kis pénzzel meg meleg kajával? Hát köszönöm nem kérek belőle. Inkább éhezem és fagyoskodom minthogy rájuk kelljen támaszkodnom!

A suliból „hazafelé” átnéztem  minden útba eső kukát de egyikben sem volt ép ruha csak cafatok így hát előkotortam a táskám mélyéről néhány dollárt de ennyiből két pár zoknira sem telt volna. Mit tegyek, az otthoni pénzt semmiképpen sem fogadhatom el de akkor csak egy megoldás maradt mégpedig a lopás. Már korábban is csináltam ilyet, csak akkor mást loptam nem pedig ruhát, bár igaz, hogy akkor lebuktam de most itt egy újabb esély megpróbálhatom, csak nem üzletből hanem egy másik embertől. Rápillantottam az órámra, épp fél egy múlott néhány perccel. Pár méterre tőlem egy olcsóbb turkáló állt, gondoltam ez tökéletes lesz. Leültem az üzlettel szembeni padra és úgy tettem mintha telefonoznék. Jó sok időbe telt míg le nem ült mellém egy fiatalabb fiú. A szatyrait letette mellém, és úgy telefonált valakivel. Remek időzítés volt, amíg nem figyelt sikerült kilopnom a szatyorból egy fehér női felsőt és egy fekete hosszú nadrágot, mivel annyira tele volt az egész zacskó, hogy észre sem lehetett venni egy két ruha hiányzását. A lopott holmikat belegyömöszöltem a táskámba majd könnyedén felpattanta a padról de a fiú elkapta a kezemet. A szívem kalapálni kezdett, észrevette. Most végem, mázli ha nem jelent fel. Szép lassan felé fordultam, de ő csak mosolygott rám. Ez megbolondult? Épp loptam tőle erre mosolyog?...

- Bocsi, hogy zavarlak de nincs egy húszasod? Lemerült a telefonom és szeretném használni az egyik telefonfülkét.

Akkora kő esett le rólam, hogy szerintem észrevette a nagy megkönnyebbülést rajtam.

- Hogy mi?... Persze van is nálam egy…. – kutakodtam a táskámban de valójában egy fillérem sem volt.  – Ne haragudj de nincs egy centem sem…

- Semmi baj majd megoldom de azért köszi… Elég nyúzottnak látszol.

Elnevettem magamat.

- Az is vagyok. – ültem mellé vissza a padra.

- Én is. Ezeket a ruhákat. – emelte meg egy kicsit a szatyrát. – Az árváknak akarjuk az anyámmal adományozni, de olyan nehezek, hogy alig bírom őket hazacipelni.

- Te legalább haza tudsz menni… - dörmögtem az orrom alatt.

- Tessék?

- S… Semmi. Asszem én most megyek.

- De várj. Azt mondtad nincs hol laknod?

- Hát… Tulajdonképpen…

- Hajléktalan vagy… Gondolhattam volna.

Teljesen elpirultam, így meglátszana rajtam?...

- Tudok neked munkát szerezni ha gondolod… - mondta miközben a szél hatalmasat süvített, hogy áthatolt egészen a csontomig és az ismeretlen fiú szőkésbarna haját is összekócolta.

- Az remek lenne.

- Megadom a számomat, az apámé a bár ha gondolod nézz be én is ott dolgozom, segítek neki egyébként Travis vagyok. És tudom. Tartsd csak meg. – mosolygott bátorítóan az ellopott holmikra célozva, mire én elköszöntem tőle és boldogan rohantam vissza a sikátorba Hallyhez.

1. Kezeslábas

 

 - Én ezt biztos nem fogom felvenni! – tiltakoztam a világ legrondább ruhája ellen, már amennyire ez anyámnál lehetséges. Mindig az volt amit ő akart, ennek itt és most véget kellet vetnem. – Úgy nézek ki benne mint egy bohóc, és egyébként is más terveim vannak minthogy a béna évnyitó bálra menjek.

- Sasha! Már megmondtam ezerszer, hogy nem mehetsz el arra a koncertre! És a barátaid is rossz hatással vannak rád! Az lesz amit én mondok! Mész a bálra és kész! Nem tűröm tovább, hogy otthon gubbassz a négy fal között!

- Azt nálam szórakozásnak hívják! – kiáltottam a kelleténél egy kicsit hangosabban. Gyorsan vissza rohantam a próba fülkébe, letéptem magamról a „kezes lábast” aztán vissza húztam a saját ruháimat, s így végre újra a megszokott Sasha nézett vissza a tükörből nem pedig az a másik undorító virágmintás.

- Kész vagy már? – kiáltott be anya mire én megforgattam a szemeimet. Ha vele él az ember egy nyugodt perce sem lehet az biztos!

- Próbálok sietni… Már át is öltöztem csak az övemmel babrálok. – motyogtam miközben felhúztam a fekete bakancsomat s elhúztam a függönyt. – Kész vagyok!

- Remek, ez rekordidő, csak tíz perc volt. – erre a mondatra elmosolyodtam.

- Csak nézd meg a ruhát rájössz miért. – mondtam aztán előre szaladtam a pénztárhoz, s már hallottam is anya mérgesen trappoló lépteit a kopogó magas sarkújában.

- Ez még is mire volt jó? Most fizetheted ki a ruhát a zsebpénzedből! – felelte nem túl sok érzéssel aztán a kezembe nyomta a szétszakadt ruhát.

- Én Nem-fi-ze-tem-ki! – tagoltam a mondatod ingerülten miközben anya egy kisebb pofont kevert le nekem.

- Akkor?

- Ez a te felelőséged! Ha nem akarod ezt az izét…- mutatok rá a ruhára. – Akkor ez nem történik meg!

- Kifizetem, de három hét szobafogság! Csak iskolába mehetsz onnan pedig egyenesen haza értetted? – suttogta a képembe, mert már így is mindenki minket nézett.

- Igen. – Adtam meg magamat majd a károkat kifizetve kisétáltunk az üzletből.

- Ha hazaértünk, szeretném hogyha rendesen viselkednél Timmel. És ezt a vörös hajat is át kell beszéljük, mert nem tetszik nekem. Túl hogy is mondjam… Kihívó!

- Először is nem fogom a te férjed talpát nyalni a második, hogy a hajam úgy marad ahogy van, nem nyúlhatsz hozzá.

Az út hátralévő része csendesen telt. Az anya „beidomítás” megkezdődött, már nem szólt vissza mikor én adtam ki az utasításokat, és ezt sikernek könyveltem el. Mikor haza értünk Tim szokásosan egy hosszú csókot nyomott anya szájára aztán neki láttunk az ebédnek. Volt az asztalon minden féle kaja, a karfiol levestől kezdve a vaníliás pudingig minden. Hát igen, anya mindig is tudta, hogyan kell jó férjet választani. Az előző egy utazási iroda tulajdonosa volt, az azt megelőző pedig profi operatőr, egyszóval mindegyik egytől egyik dús gazdag.

- Sasha. – kezdte a mondatod Tim rekedtes mély hangjával, én már felkészültem a legrosszabbra. – Anyáddal szeretnénk, hogy elmenj egy katolikus bentlakásos iskolába.

Na bumm… Erre azért nem számítottam. Én és a katolikus iskola ki van zárva. Kiskorom óta imádtam a horror filmeket, és a  halloweent, ráadásúl már loptam is és ENGEM arra kérnek, hogy menjek el egy szentfazék iskolába? Ki van csukva.

- Nem. Nem megyek.

Már kezdett derengeni, hogy anya miért volt ma olyan elnéző. Ez a sulis ötlet biztosan Tim ötlete volt.

- Nem kérdés volt! – kiállt anya hangosabban aztán megragadtam a teáscsészét amibe még forrón gőzölgött a tea és anyára borítom.

- Azt mondtam nem megyek!

Szóval biztosan a hajfestést is ezért említette. Anyának hirtelen könnybe lábadt a szeme s előadja a mártírt. Ezt kiskoromban is bevetette, az akkori férje vállára dőlt Tylerére és zokogni kezdett úgy beszélt mintha én ott sem lennék, s azt mondta, hogy „Miért pont velem történik ez” vagy, hogy „Ó istenem ez a lány a sírba visz engem, miatta van gyomor idegem”. De most nem vettem be mint akkor mikor kicsi és sebezhető voltam.

- Nem megyek ebből a házból sehova, csak ha majd a következő férjedhez költözünk, vagy ha tízen nyolc leszek és végre elhúzhatok innen.

- Elég volt! – kiállt fel Tim s az asztalra csap. – Mi csak jót akarunk neked, szeretnénk megtanítani arra, hogy nem mindig az van amit te akarsz! Most ez a jelenlegi állapot ezen nem tudsz változtatni, én mindent eltűrök neked de azt, hogy anyádat sértegesd azt nem! Nem látod? Ha így folytatod gyomor rákot kap a sok idegeskedéstől. Szégyen vagy, és szégyenek a barátaid is, most pedig takarodj a házamból! Ma éjjel nem látlak szívesen.

Ezek a szavak mintha gyomorszájon vágtak volna. Még sosem mondott ilyet nekem senki sem. Anya még mindig zokogott s látszólak meg sem fordult a fejében, hogy ma éjjel egy híd alatt fogok éjszakázni, ha most nem ál ki mellettem, de nem tette csak sírt és sírt míg fel nem kaptam a táskámat az előszobából. Felhúztam a fekete bőrkabátomat s már neki is vágtam az éjszakának.

Az egyetlen hely ami valóban szóba jöhetett az Sarah a legjobb barátnőm háza, de oda most nem mehettem mert épp nyaraltak valahol Európában, így hát kerestem egy sötétebb sikátort nem messze az „otthonomtól”. Gyorsan levetettem magamat az egyik sarkába, s a telefonom után kezdtem el kutatni a táskámba mikor zörgést hallottam. Már annyi horrort és thrillert láttam, hogy semmi jóra nem számítottam. A filmekben általában ilyenkor a főhős a zaj irányába indul, és aztán az a valami vagy jobbik esetben valaki elkapja aztán megöli, pedig a nézők mondták, hogy ne menjen oda. Én nem akartam így járni, ezért inkább össze kuporodtam a sarokba remélve, hogy csak a szél játszott valamelyik nejlon szatyorral, de ez nem így volt. A zaj nem halkult sőt egyre jobban hangosodott aztán valamiféle csoszogásba alakult át és végül sírásba torzult. Percekig csak hallgattam a zokogást, aztán elhatároztam, hogy megnézem ki az. Remegő lábakkal megindultam a hang irányába, de nem tudtam eldönteni, hogy most inkább elszaladjak vagy maradjak, de végül is a kíváncsiságom felülmúlta a félelmemet. Már mit veszíthetek, csak nyerhetek. Nincs családom, nincs otthonom tulajdonképpen semmim sincsen. A jegyeim is pocsékak nem hiszem, hogy bármilyen egyetemre vagy főiskolára felvennének, tehát jövőm sincsen, nyerni viszont nyerhetek egy új alvótársat, így hát folytattam utamat a teljes sötétség felé. Mikor oda értem egy lány kuporgott a sarokba, arca tiszta piszok, szőke hosszú haja is ide oda ágaskodott. Egy pillanatig haboztam, hogy most mit kéne mondanom neki de végül is dűlőre jutottam.

- Szia… Öm… Sasha vagyok… - kocogtattam meg az ismeretlen lány vállát mire ő még jobban sírni kezdett, talán mégsem volt jó ötlet megszólítani…?

- Én.. Ha… Ha… Hally v… vagyok. – mondta szipogva miközben letörölte a könnyeit.

- Megkérdezhetem, hogy miért sírsz? – ültem le mellé óvatosan.

- Nem tudom, ho… Hol vagyok.

- Én meg tudom neked mondani! Minnesotában vagy!

- N… Nem úgy értem… Hanem, hogy… - akadt meg a lány majd újabb síró görcsöt kapott. Nem voltam túl jó a vigasztalásban, azzal teljesen tisztában vagyok, hogy hogyan kell hisztit rendezni de a lecsillapításáról semmit sem tudtam. – Há… Hányat írunk?

Erre a kérdésre nevetőrohamba törtem ki. Olyat kérdeztek már tőlem, hogy hányadika van ma vagy, hogy milyen hónap na de, hogy hányat írunk? – tettem fel magamnak a kérdést miközben végigmértem a lány ruháját. Milyen különös… Olyasmit hordott mint amilyet a középkorban viseltek a nők. Elgondolkodtam.

- Kettőezer tizenkettőt, hajszál pontosan.

Az ismeretlen lány arca ijedséget tükrözött, abba hagyta a sírást majd felém fordult.

- Valami nem stimmel. Ez nem lehetséges… Vagy talán még is…?

- Meg tudhatnám miről beszélsz?

- Te és én ugyan azok vagyunk, mi egyek vagyunk már értem! – nevetett fel könnyedén a nemrég Halleyként bemutatkozott lány. Jó neki, hogy érti mit zagyvál, de nekem fogalmam sem volt az egészről egészen addig míg el nem magyarázta.